Érzékenység

Azt gondoljuk érzékenyek vagyunk. Azonban a legtöbb esetben valójában csak saját érzéseinkre, ambícióinkra, problémáinkra és napi teendőinkre vagyunk érzékenyek, másokkal szemben viszont inkább a közömbösséget gyakoroljuk. Annyira el vagyunk foglalva a magunk kis dolgaival, annyira oda vagyunk magunkért, hogy életünket mindenek felett állónak érzékeljük. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor érdekeink veszélybe kerülnek. Aztán, ha a körülmények engedik, és nem érezzük fenyegetve értékrendünket, nyitottá válunk más dolgok iránt is. Így aztán, amit érzékenységnek vélünk, nem több szentimentális önzésnél, amivel kielégíthetjük annak képét, hogy „jó emberek vagyunk, és helyesen élünk, gondolkodunk és cselekszünk”.

Olyan ez az egész, mintha egy hatalmas, hömpölygő folyóból kimernénk egy vödörnyit, és ezt tekintenénk teljesnek. Gyönyörködünk benne, hogy milyen végtelenül színes, friss és életteli, miközben nem vesszük észre, hogy egyre csak poshad, és büdösödik. Ahhoz, hogy a folyót lássuk, le kell vennünk szemünket az áporodott vizű tükörképünkről, hogy aztán valóban az egészet érzékelhessük.

Érzékenynek lenni azt jelenti, hogy a teljeset érzékelni. Látunk egy szép fát, amelynek levelei fénylenek az eső után; látjuk a napfényt, amint meg-meg csillan a vízen, látjuk a színek játékát a madarak tarka tollazatán; halljuk az utca zaját, egy kutya ugatását, vagy ahogy egy leejtett morzsán sivítva civakodnak a verebek. Érezzük a nap melegét és a tél fagyát, a szenny bűzét, és a virágzó akácfák illatát. És bár elménk lehet, hogy megpróbál jóban és rosszban különbséget tenni, de az egyikre való törekvés és a másik elkerülése pont hogy megvonja tőlünk azt az érzékenységet, amely a valóság létezéséhez elengedhetetlen.

Érzékenynek lenni azt jelenti: élni. Észlelni a színeket és a formákat, azt, amit az emberek mondanak vagy cselekszenek, figyelmesnek lenni és jó modorral rendelkezni; nem durvulni és nem bántani. Sem fizikailag, sem pedig belsőleg.

De ami talán a legfontosabb: semmivel sem azonosulni. Sem eszmével, sem tárgyakkal, sem pedig másokkal.

A félelem változatos menekülési lehetőségek kitalálására ösztönzi az embert. Ennek közkedvelt formája az azonosulás. Tartozni egy rendszerhez, egy ideológiához, egy közösséghez, elveszni egyéni vagy kollektív izgalmakban, az önazonosság magasztos gondolatában, vagy az érzékelés valamilyen szintetikus formájában, intenzív érzelmi tényezővel bír. Leginkább azért, mert lélektanilag biztonságban, védve érezzük magunkat. De nem csak erről van szó. Az azonosulás lehetőséget biztosit arra is, hogy segítségével megfeledkezhessünk önmagunkról. Ha valami nagyobb, nemesebb és izgalmasabb dologgal azonosulunk mint ahogy alapjaiban véve magunkra gondolunk, még ha kis időre is, de eltávolodhatunk attól, ahogy élünk. És minél hosszabb ideig és minél messzebbre akarunk kerülni önmagunktól, annál fontosabbá válik az, ami rabul ejtett minket. Ha pedig mindezt bármi is fenyegeti, valóságtartalmát megkérdőjelezi, azon nyomban lábra kel bennünk a félelem, a harag és az irigység.

Az azonosulás elhagyásával megszületik a szépség, a szeretet és az érzékenység. Ne azonosulj semmivel, és vödröd helyett végre a folyóban gyönyörködhetsz.

Ha valóban érzékenyek vagyunk, cselekszünk…