Bevezető az iTS világába

1.

Az elmúlt húsz év során számos emberi problémával kerültem kapcsolatba. Találkoztam számtalan depresszióssal és szorongóval, párkapcsolati válságban gyötrődő férfiakkal és nőkkel, ültek előttem kiégett felsővezetők, gyógyulni vágyók, és még sokan mások. Az idő múlásával a valóság egyre világosabbá vált. Hogy miközben problémáinkat számtalan módon igyekszünk megoldani, aközben konfliktusaink nemcsak hogy ismétlődnek, de egyre összetettebbé és ellentmondásosabbá válnak.

Ezt látva, két kérdés merült fel bennem. Vajon képesek vagyunk-e konfliktusainkat maradéktalanul megoldani és életünket félelmek, aggodalmak, és szorongások nélkül leélni, vagy nem, mert az ember természete már csak ilyen és ilyen is fog maradni. A másik pedig, ha van megoldás, akkor azt merre kell keresni.

Persze tisztába voltam azzal, hogy sokan sokféleképpen próbáltak már erre választ találni, de azt is láttam, hogy még mindig egyhelyben toporgunk. Így aztán nekirugaszkodtam, és még mélyebbre ástam magam a különböző módszerekbe abban bízva, hogyha elég türelmes és kitartó vagyok, megtalálhatom a választ. Tovább tanulmányoztam a pszichológiát és annak számtalan ágazatait, okult és spirituális módszereket kutattam, és persze a végletekig elmélyültem a hipnózis nyújtotta lehetőségekbe is. Aztán minden elméletet amivel csak találkoztam igyekeztem gyakorlati síkra is terelni, hisz mondhatunk bármit, és hihetünk bármiben, a puding próbája mindig az evés marad. Tettem mindezt közel 10 évig, kitartóan, kellő hittel és elszántsággal.

Hogy mire jutottam? Lényegében semmire.

Így aztán, még ha fanyalogva is, de lassan el kellett gondolkoznom azon, hogy lehet, mégiscsak azoknak az elismert szakembereknek lesz igazuk, akik különböző kutatási eredményekre támaszkodva azt állítják, hogy az emberi természet már csak ilyen, és ilyen is fog maradni. Az erőszak, a tekintély igénye, az önzés, a siker iránti vágy és a minősítés genetikailag kódolva van, ezért ezeket az élet természetes részeként kell elfogadnunk, és meg kell tanulnunk együtt élni velük. Ebből kiindulva pedig az embert legfeljebb az alkalmazkodás megkönnyítésében, néhány viselkedési minta módosításában, és különböző megküzdési stratégiák kidolgozásában lehet támogatni.

És bár az erre irányuló módszerek, legyen szó kognitív terápiáról, sématerápiáról, családi kötelékekkel foglalkozó elméletekről, korlátozottságuk végett csak bizonyos szintig képesek támogatást nyújtani, azonban hiába kutattam új megoldások felé, be kellett ismernem, hogy ennyit tudunk. Se többet, se kevesebbet. A múlt analizálásán keresztül okok után kutatunk, majd ezt követően a gondolatok, érzelmek és sémák cserélgetésével foglalkozunk. Ki így, ki úgy.

Így aztán, még ha nehezemre is esett, bedobtam a törölközőt, és beálltam a sorba. Ezzel a kör bezárult, a szent Grál megtalálásának vágyát pedig igyekeztem magamtól minél messzebbre hessegetni. Így váltam végül én is követővé, felfedezni pedig csak álmomban mertem.

Aztán, mielőtt még végleg feladtam volna annak reményét, hogy lehet másképp élni, történt valami. Valami, ami mindent megváltoztatott…

2.

Amikor életemben bekövetkezett az a rémisztő tragédia, ami elől mindannyian fejvesztve menekülünk, elbújtam a halál csendjében, és hagytam, hogy magával ragadjon az önsajnálat vigaszvilága. Aztán, ki tudja miért, és milyen erő hatására, de hirtelen tovább sodródtam, és túljutva a kétségbeesés rétegén, a bánat addig ismeretlen mélységéig zuhantam. Oda, ahol már végbemehetett az indítéknélküli energia alkímiája, amit nevezhetünk akár átfordulásnak is. Ekkor vált világossá számomra, hogy érezzünk bármilyen gyötrelmet és szenvedést, ha nem merünk lemerülni a bánat legmélyére, oda, ahol már nem egy személy elvesztéséből fakadó sokk van, hanem a fájdalom egyetemleges minőségével találkozhatunk, az átfordulás helyett csak téveszméink játszanak velünk. Leginkább annak a téveszméje, hogy azt gondoljuk, a változáshoz idő kell. De nem. Idő sosem a változáshoz, hanem az annak való ellenállásához kell. Mert a változás nem egy folyamat eredménye, és nem is a holnap jutalma. Nincs útja és nincs módszere, nem lehet keresni, elérni vagy megkaparintani, nem köthető sem időhöz, sem pedig gyakorlathoz, és nincs eszköz, aminek a segítségével megidézhető lenne. Mert a változás robbanás. Átfordulás. A megsemmisülés és az újjászületés örök folyamata. Egy fáradhatatlanul zajló belső forradalom pillanatnyi csúcspontja, a teljes megértés és tudatosság általi halál, és újjászületés drámája. Mindez akkor következik be, amikor megérinthet minket az, ami túlmutat vágyainkon és reményeinken. Ekkor a múlt meghal, az elme elhallgat, és a szeretet azt tesz, amit csak akar.

Mindezeket átélve semmisült meg bennem aztán az, ami örök börtönben tartja az ember szívét és lelkét. A tekintély félelme.

Ahol tekintély van, ott nincs élet és nincs Intelligencia. A tekintély elpusztítja az érzékenységet, a kreativitást és a lendületet, és miközben a fegyelem súlyával terheli az elmét, megteremti az utánzáson alapuló monoton életet. A tekintélyelvűségnek véget vetni persze nem egyszerű feladat, hisz lelkünkben számtalan formában képes gyökeret ereszteni. Tekintélye van például eszméinknek és ideáinknak, címeknek és rangoknak, és ott vannak még a különböző viselkedési minták sokaságai is, melyek szintén előjogot formálnak a valósággal szemben. Ezért – és lehet, hogy furán hangzik – valójában még szerencsésnek is mondható az a pillanat, amikor az ember mindezeknek egyetlen mozdulattal képes véget vetni, még akkor is, ha ezt egy tragédia következtében teszi meg.

Miután felszabadultam a tekintély félelme alól és eloszlott a köd, nem csak arra kaptam választ, hogy képesek vagyunk-e alapvető változásra, hanem tudatára ébredtem még valami rendkívüli dolognak is. Hogy valójában mi is az igazi tragédia életünkben. És most nem az egyéni és társadalmi szinten zajló szenvedésekre, konfliktusokra és feszültségek drámájára gondolok. És nem is a mindannyiunk életét megkeserítő erőszakról, hatalomvágyról, vagy megkülönböztetésről van szó. Hanem valami egészen másról.

A valódi tragédiánk az, hogy elfordultunk a személyes érdekeken túlmutató felelősségérzettől, és helyette inkább az énközpontú felelősségtudat mögé bújtunk.

A felelősségvállalás és a felelősségérzet között lényegi különbség van. A felelősségvállalás irányítást, énközpontúságot és akaratot feltételez. Így bár morális lépésnek tűnik, azonban éppúgy egyéni érdekeinket és vágyainkat szolgálja ki, mint bármely más cselekedetünk. Ezzel szemben a felelősségérzet iránynélküli, átfogó és mindenre kiterjedő. Egyfajta belső érzet, amely arra ösztönöz minket, hogy az élet minden területét egyformán fontosnak ítéljünk meg, legyen szó környezetünkről, a gazdaságról, kapcsolatainkról vagy önmagunkról. A felelősségérzet során mindezek egyidejűleg jelennek meg bennünk, mivel az élet egységes, egymással összefüggő, egymástól elválaszthatatlan részekből áll.

A felelősségérzet tehát azt jelenti, hogy felismerjük, világunk nem egy tőlünk független titokzatos lény műve, hanem a kapcsolataink és döntéseink tényszerű következménye. Így minden, ami a világban zajlik idővel személyes gondjainkká válik, és fordítva. Személyes gondjaink a világ problémáivá lesznek. Ezért felelősek vagyunk önmagunkért, másokért és az egész életért.

Mindezek fényében már nem volt olyan nehéz rátalálnom arra, amit hosszú éveken keresztül hiába kerestem: egy új minőségű gondolkodásmódra, amely, miután a megkérdőjelezés folyamatán keresztül lebontja a tekintélyelvűséget, a felelősségtudat helyett a felelősségérzet minőségét állítja középpontba. Így született meg az iTS szemlélete, esszenciái, és terápiás jellegű módszere, amely a Paradox-Pszichológia elnevezést kapta.

Az iTS támogatásával már túlléphetünk a puszta alkalmazkodáson és a megszokott életmintákon, megvalósítva azt, amire már oly nagy szükség van. Hogy valóban másként éljünk. Szabadon, félelmek és konfliktusok nélkül, egymásra figyelve, egymással törődve. Felelősségtudat helyett, felelősségérzettel.

3.

Az elmúlt évek során számos alkalommal próbáltam megfogalmazni, mi az iTS és mit jelent az, hogy új gondolkodásmód. Soha nem éreztem azonban azt, hogy bármikor is sikerült volna pontosan megragadni e szemléletnek a lényegét, ami különösen frusztráló volt, hisz nem értettem az okát. Aztán egyszer egy spontán interjú során valahogy úgy fogalmazódott meg bennem az egész, mint ahogy addig még soha, és amire azt mondtam: „igen, ez így jó..! Mivel ez egy közvetlen beszélgetés során született meg, egyszerűen csak bevágom most ide ezt a részt úgy, ahogy zajlott:

• BEVÁGÁS

Az iTS tehát nem egy merev doktrína, hanem egy állandóan mozgásban lévő, önmagát formáló szemlélet, amely az élő intelligenciára támaszkodva az élet természetes folyamatát követi. Ahhoz, hogy mindezt egyszerűbben szemléltethessem, képzeljük el egy pillanatra, hogy a pszichológia tudománya, ahogy ma ismerjük, egy térkép. Ez a térkép segít nekünk tájékozódni a tudat, az érzelmek és a viselkedés labirintusában. Ám mi történik, ha rájövünk, hogy ez a térkép csak egy részét mutatja a valóságnak? Mi van, ha új területek várnak felfedezésre, amelyeket a jelenlegi módszereink már nem képesek elérni?

Az iTS megközelítése azt javasolja, hogy merjünk kilépni a megszokott keretek közül. Bár pszichológiai és egyéb önismereti módszerek számos figyelemre méltó mérföldkővel büszkélkedhetnek, de most itt az ideje annak, hogy tovább lépjünk. Ahhoz, hogy gondolkodásmódunk egy evolúciós folyamaton áthaladhasson és magasabb szintre emelkedhessen, szükség van arra, hogy újraértékeljük és újra gondoljuk mindazt, amit eddig igaznak hittünk.

Ez nem azt jelenti, hogy teljesen elvetjük a múltat. Inkább arról van szó, hogy felismerjük: a jelenlegi ismereteink csak a kezdetet jelentik. Ezért annak érdekében, hogy egy más minőségű életet élhessünk, olyan új területek felé kell nyitnunk, amelyek még felfedezésre várnak.

Ezt az utat kívánják támogatni az iTS által kínált eszközök, amelyek között megtalálható a megkérdőjelezés elve, a kettős-negáció technikája, a fogalomtérkép, az inverz-terápia, és a generációs hívószó, amit gyakran életünk mesterképletének is nevezünk.

Természetesen mindezekről és alkalmazási módjaikról bővebben a következő epizódokban fogunk beszélni.

4.

Az iTS tehát nem csupán egy újabb elmélet, hanem egy alapvetően új, a megszokott gondolkodásmód, amely a lényünk természetének mélyebb megértésére törekszik. Kiindulási pontja, hogy soha nem a probléma megoldására kell összpontosítanunk, hanem életünk teljeskörű megértésének elérésére.

A megértés azt jelenti, hogy egy bensőséges kapcsolatot alakítunk ki azzal, amit világossá akarunk tenni. Olyan ez, mint amikor szeretnénk meghallgatni kedvenc zeneszámunkat, vagy festményünket. Ilyenkor természetes módon csendesedünk le, és nincs szükségünk semmiféle gyakorlatra ahhoz, hogy megakadályozzuk gondolataink kalandozását. Csak figyelünk.

Ha meg akarjuk tehát érteni életünket, azon belül gondolkodásmódunk működését, akkor ugyanerre a természetes figyelemre van szükségünk. Ebben a térben ébredünk rá aztán annak valóságára, hogy az igazi bölcsesség nem a külső tanításokból és nem is a tekintélyek által előre meghatározott útmutatásokból származik, hanem e figyelem légkörében zajló együtt gondolkodás eredménye.

Éppen ezért podcastjaink során nem fogsz találkozni semmiféle divatos filozófiával vagy jópofa idézetekkel, nem futkosunk mások gondolatai és bölcsességei után, és nem számolunk be csodagyógyulásokról sem. Mindezek helyett inkább szeretnénk rámutatni egy sokkal jelentősebb és életszerűbb dologra. Annak lényegére, hogy mennyire fontos lenne, ha képesek lennénk együtt lenni és együtt gondolkodni. Ugyanis amikor valóban együtt vagyunk és az életről, gondjainkról és problémáinkról beszélgetünk, mindegy, hogy egyetértünk-e vagy sem, mert csak egy dolog a fontos. A kapcsolódás minősége. És ha két ember közt helyes a kapcsolat, ha beszélgetésüket nem a remény, a félelem vagy az önsajnálat mozgatja, hanem az élet megértése iránti természetes kíváncsiság, minden probléma láthatóvá, életünk pedig problémamentessé válhat.

Az iTS szemléletére épülő epizódok mindegyikét ennek minőségével készítettük, és készítjük a jövőben is. Együtt vagyunk, együtt beszélgetünk az életről, konfliktusaink és ellentmondásaink mozgatórugóiról, az elme természetéről, cselekedeteink, vágyaink, szorongásaink, és elakadásaink forrásairól. Ha pedig kell, bevilágítunk elménk legsötétebb zugaiba is.

És mivel komolyak a szándékaink, így nem próbáljuk egymást semmiről sem meggyőzni, nem ragaszkodunk véleményeinkhez és előítéleteinkhez, hanem a megkérdőjelezés folyamatán keresztül nézünk rá önmagunkra és a világra. Hisz addig, amíg megtévesztjük önmagunkat, mindenki mást is megtévesztünk.

Nem ellenszegülni de semmit sem elfogadni, meghallgatni, és egyben kételkedni. Ez a változás törvénye.