JÓ KÉRDÉS JÓ ÉLET

1.
Nyelvészkedjünk egy kicsit.
A „probléma” kifejezésünk a görög „problēma” szóból ered, amely egy válaszra váró, kihívást jelentő feladatot jelöl. A magyar nyelvbe valószínűleg a latin és az újlatin nyelveken keresztül került be, megőrizve az eredeti jelentését. A probléma szavunk tehát azokra az élethelyzetekre vonatkozik, melyek megszakítják a megszokott életmenetünket, és olyan kihívás elé állítanak bennünket, ahol meg kell találnunk a helyes és igaz választ. Ha ezt nem sikerül megoldanunk, elbukunk, és úgynevezett problémaismétlővé válunk.

Ellenben, ha rátalálunk végre a megfelelő válaszra, bizonyossággal állítható: cselekvéseink azonnal irányt váltanak, és további problémafelhalmozások helyett az eredeti konfliktusból történő felszabadulást fogják támogatni. Megtörve ezzel az ismétlődés átkát.

Helyes választ azonban csak egyetlen úton szerezhetünk: a helyes kérdések feltevésével. Így született meg az iTS alap szlogenje, ami így szól: Jó kérdés jó élet.

2.

Ahhoz, hogy eljussunk a megfelelő kérdéshez, első lépésként tisztáznunk kell, milyen válaszokat keresünk, milyen válaszokra vágyunk. Nyilván, senki sem akar olyan választ, amely zavaró számára vagy amit valószínűleg el fog utasítani, és olyat sem, ami megtöri a megszokott életritmusát.

Helyette inkább olyanokra vágyunk, melyek megnyugtatóak, vagyis a megszokott gondolkodásmódunkba beilleszthetőek. Ezért szeretünk okok után kutatni, szimbólumok magyarázataiba beleragadni, elveszni csoportjátékokban, vagy mérgező szülők féle elméleteken rágódni. Így mielőtt még felteszünk egy kérdést, nem árt, ha letisztázzuk, hogy valójában milyen vágy mozgat bennünket, és hova akarunk eljutni. Önmagunk megértéséhez, vagy ismét megszökni a tények elől azáltal, hogy kérdéseinket csupán magyarázatok gyártására használjuk fel.

A helyes kérdés feltevése az egyik legnehezebb dolog az életben. Ennek oka pedig viszonylag egyszerű. Mivel a kihívások természetüknél fogva mindig újak – különben nem is lennének kihívások –, csak friss szemlélettel közelíthetünk hozzájuk. Ez azt jelenti, hogy addig, amíg egy problémát buddhistaként, keresztényként, politikusként, pszichológusként, spirituális vezetőként, szülőként, főnökként, vagy bármiként, vagyis a múlt szemüvegén keresztül közelítünk meg, nem azzal fogunk találkozni ami van, hanem azzal, amit tárolt tudásunk láttatni akar velünk. Ezért van az, hogy egy tényt, mindenki másként lát, azaz mássá varázsolja át, amit ráadásul azzal idealizálunk meg, hogy ettől színes a világ. Nem, a világ nem ettől színes. A világ ettől csak kaotikus és zavarodott lett. A valódi élmények, a sokszínűség, a frissesség, az állandóan megújuló és vibráló izgalmak pedig pont, hogy árnyékba kerülnek, és láthatatlanná válnak. Így, ha nem azt látjuk ami történik, ha a tényeket elferdítjük, a helyes kérdést sem fogjuk megtalálni. Addig pedig, amig nincs meg a helyes kérdés, bármilyen válaszra is bukkanjunk, egyik sem lesz megfelelő.

Mindez azt jelenti, hogy a jó kérdés érdekében egyrészt nem támaszkodhatunk semmiféle megtanult dologra, látszódjon bármilyen okos megállapításnak is, hisz ahogy már említettem, csak elhomályosítja azt, ami van. Másrészt pedig, ebből kiindulva, nyilván kétségbe kell vonnunk mindent. Könyveket, vallásokat, tekintélyeket, terapeutánkat, gondolatainkat, tapasztalatainkat, satöbbi.

A kételkedés nem azt jelenti, hogy csak azért, hogy bebizonyítsuk, igazunk van, igyekszünk mindennek ellentmondani és ellenszegülni. Ez hülyeség, épp úgy, mint amikor mások gondolatainak igazolásáért harcolunk. Ezeknek a dolgoknak semmi közük a kételkedéshez. A kételkedés, a megkérdőjelezés azt jelenti, hogy ki akarom deríteni, hogy az adott dologgal kapcsolatban mi az igazság. Ezért kételkedni kell saját elképzeléseinkben, mások következtetéseiben, ki kell deríteni, hogy miért ragadunk bele hiedelmekbe, miért ragaszkodunk múltbeli tapasztalatainkhoz, miért keresünk okokat, mit jelent változni, és így tovább. Élni a megkérdőjelezés képességével, nagyon fontos dolog, mert a kételkedés óriási energiát ad azáltal, hogy elkezdjük végre ledobálni magunkról azokat a terheket, amelyeket a vallások, az elemzők, a pszichológusok, és még sokan mások róttak ránk. Felszabadulni a tekintély által létrehozott illuzórikus világ alól, maga a szabadság.

Természetesen, ha mindenben kételkedünk, ez az állapot hamar abszurddá válhat. Azonban, ha könnyed, gyors elmével és kellő finomsággal gyakoroljuk ezt, akkor a kétely tisztaságot és energiát hoz az életünkbe. A helyes kételkedés olyan, mint amikor egy kutyát sétáltatunk. Ha állandóan pórázon tartjuk, tönkre tesszük kutyaságát. De ha a megfelelő helyen elengedjük és futni hagyjuk, tengerparton, réteken, vagy egy folyó mentén, kutyánk minden energiájával élvezni fogja az adott pillanatot. Ugyanígy kell tehát a kételkedést is pórázon tartani, és csak a megfelelő pillanatban kell szabadon engedni. Így fog aztán megkérdőjelezésünk óriási energiával a megértés érdekében dolgozni.

Kételkedni azt jelenti: élni. Kételkedem, tehát vagyok…

3.
Amikor tanfolyamokon eljutunk erre a pontra, nem csak megrökönyödött, hanem felháborodott tekintetekkel is találkozom. A vihar, ami ilyenkor az elmében elindul, menekülésre ösztönzi az embert, és ebben a menekülésben düh keveredik elkeseredettséggel. Annak dühe, hogy nem engedem el amit megszereztem – ez leginkább a tudást felhalmozó terapeutákat sanyargatja -, és annak elkeseredettsége, hogy közben érezzük, a múlt szemüvegén keresztül nem fogunk eljutni a helyes válaszokig.

Mivel jól ismerem ezt a kialakult feszültséget, így általában kivárom, hogy némi csillapodás álljon be a jelenlévőknél, aztán közös erővel nekirugaszkodunk a lehetetlennek. A „hogyan tovább” megtalálásához. Annak az ellentmondásnak a feloldásához, hogy miközben nem merjük elengedni az addig biztonságot jelentő felhalmozott tudásunkat, legyen az bármi is, mégiscsak jó lenne egyszer s mindenkorra rendet tenni az életünkben ahelyett, hogy problémáról problémára bukdácsolnánk, és aminek tudjuk jól, hogy mi lesz a vége.

Miután mindenki kellőképp kiventilálta magából amit kellett, beindítjuk az agytekervényeket, és olyan minőségben kezdünk el együtt gondolkodni, ami meglepő módon élvezettel tölti el az elmét, Ennek hatására pedig, egyre kreatívabbak és energikusabbak leszünk. Mindannyian lázasan keresünk és kutatunk, eltévedt gondolatokat fordítunk helyes irányba, és miközben megkérdőjelezünk mindent, amit kell, zsákutcáról zsákutcára haladva egyre mélyebben ismerjük fel az elme rafinált játékait, természetét és módszereit. Vagyis önmagunkat. És amikor végre kijutunk a napfényre, fellélegezve együtt pihenünk meg annak élményével, hogy tényleg nincs felemelőbb érzés a kisimult, békében és rendben lévő elménél.

És tudod mi az, ami még erre a pillanatra jellemző? Annak felismerése, hogy az a különleges érzet nem is a megoldás megtalálása miatt jelenik meg bennünk, hanem annak a folyamatnak a következménye, ahogy a válaszhoz eljutunk. Méghozzá úgy, hogy közben észre sem vesszük, hogy hány jó kérdésen mentünk keresztül.

A válasz tehát, hogy létezik-e olyan állapot, amikor a felhalmozott tudás képes teljes mértékben a háttérbe húzódni, teret engedve ezzel az élő, természetes kíváncsiságból fakadó helyes kérdéseknek, az, hogy igen.

Ez pedig a tanulás állapota.

A tanulás állapota azt jelenti, hogy tudásfelhalmozás helyett tanúja vagyok annak, ami épp zajlik. Így nem a tárolt információkban bóklászunk annak kényszerével, hogy valamilyen választ csikarjunk ki magunkból csak azért mert így szokás, hanem megengedve a természetes kíváncsiságból fakadó kételkedést, észrevétlenül a figyelem állapotába kerülünk. Ezt nem lehet sem kényszerrel, sem pedig valamilyen rafinált technikával előidézni. Ennek belülről kell jönnie. Mert szeretjük az életet, szeretjük a földet, és annak minden dolgát. Ez a tanulás állapota. Amikor nincs indíték, nincs ösztönzés, amikor a dolgokat önmaguk szeretetéért tesszük. Nem azért vagyunk tehát kíváncsiak magunkra mert valahol azt olvastuk, hogy az önismeret milyen fontos, hanem azért, mert természetes igényünk van arra, hogy megismerjünk, megértsünk dolgokat.

Ahhoz tehát, hogy feltegyük a helyes kérdést, alázatra van szükségünk. Nem a hiúság alázatára, hanem egy olyan ember alázatára, aki természetes kíváncsiságból fakadó energiával szeretne felfedezni és megérteni. Ezért a helyes kérdés feltevéséhez elménknek és szívünknek rendkívül élesnek és tisztának kell lennie, de ott kell még lennie a gondoskodásnak is, ami a szeretet. Különben, ha keserűségből, haragból, reménytelenségből vagy kétségbeesésből teszünk fel egy kérdést, minden értelmetlenné válik.

A jó kérdés a legmagasabb minőségű kiválóságot követeli meg tőlünk, nemcsak intellektuálisan, hanem lényünk minden képességét beleértve. A jó kérdés ezért nem okok feltárására irányul, nem személyeskedő, és nem is analizáló. Nem az érdekli, hogy ki mikor mit érzett, mert az érzelmek pusztán a múlt árnyékai, hanem az, ami történik. A jó kérdés tehát a cselekvést és a cselekvőt keresi, nem pedig az érzelgős önsajnálkozót és az önvigasztalót. Ha így kérdezünk, eltörlünk magunkban minden korlátot, minden ellentmondást, és minden ellenállást. Ez teljes együttlétet, teljes figyelmet és teljes harmóniát eredményez.

A helyes kérdés a figyelem állapotában spontán felvillanó szent pillanat. Varázsa, hogy mindannyian osztozhatunk benne, és segítségével, együtt, egyidőben vehetünk részt az élet, azon belül pedig önmagunk nem személyes, hanem kollektív megértésében. És ha együtt vagyunk, ha együtt gondolkodunk és együtt figyelünk, minden kihívásra megtaláljuk a helyes választ, problémáink pedig megszűnnek.

Helyesen kérdezni annyit jelent, mint kinyílni a világra…